Amikor a patológián feküdtem fel akartam készülni arra, hogy mi lesz ha korábban jön. Erre nem lehet felkészülni. El kezdett ketyegni a kritikus 72 óra. Én az őrzőben, mert a vérnyomásom nem normalizálódott még, a gyerek a PIC-en.
Apa már láthatta, de én nem... nah ez nem segített az amúgy is kontrollálhatatlan vérnyomásomon.
Küldött fotót, hogy láthassam, de csak a csöveket, a piciségét láttam. Fojtogatott a düh, az önvád, hogy nem tudtam tovább hordani és mi lesz itt hagy minket.
Jöttek-mentek az orvosok. Mondták, hogy picisége ellenére erős gyerek, 9/7-et kapott, ami jónak számít. Az inkubátort is bekiabálja.
Aztán jött az éjszakás nővér és lekommandóztunk hozzá. Megfoghattam a kicsi lábát és láthattam, hogy stabil. Kicsit megnyugodtam, a vérnyomásom is csökkent. Azonban átpasszoltak másnap a belgyógyászatra, hogy beállítsák a gyógyszerelést.
Új hely, Nephrológia. Pisi szag a régi. A vérnyomás beállítás egy reggeli mérés alapján történt. Mindent megdupláztak, azt isten velem.. ehhez nem kellett volna orvosi diploma, nekem is ment volna. Közben alig láthattam a picikémet. Messze volt a PIC és csak kétszer-háromszor tudtam átjönni hozzá. De jöttem. Mivel szükségünk volt egymásra. De lehet, hogy nekem őrá jobban.
Próbáltam fejni kis tejet, de alig jött. Az ottani nővér segített, majdnem bepisiltam a fájdalomtól, egy csepp tejért, amit nem vihetek neki át.
Koraszülött a gyerekem...nem az ő ötlete volt világrajönni idő előtt, de tőle függ, hogy marad-e. Ő úgy döntött bátran vállalja a rögös utat, ami nekünk jutott.
Eltelt a 72 óra, kicsit megnyugodtunk. Apa, anya, nagyszülők, tesók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése