Január 2. napja a János kórházban indult. A fehérjémben volt némi vizelet is, terhességi toxémia. A baba jól van, csak az én testem nem bírja a strapát. 23. hetes vagyok ilyenkor. Ebben a kórházban is vannak hiányosságok, de alapvetően jól voltam. Hallottam a síró babák hangját, amitől sírógörcsöt kaptam, álmatlanul teltek az esték.. csöpög az infúzió. Majd hirtelen lekerülök a szülőszobából osztályra, és jön 20 orvos, nővér, rezidens..
"Sajnáljuk, de Önnek leállt a veséje gyakorlatilag, a terhességet meg kell szakítani"
Nem fogtam fel elsőre. Csak néztem rájuk kérdően, hogy ezt most hogy? Azt nem lehet, nem éli túl a baba. Zokogni kezdtem. Majd vigasztalóan odafordult az orvos, maga még fiatal, lehet gyermeke másik.
Azt felejtették el, hogy nem másik gyereket akarok, én ezt a gyereket akarom. Hívtam apát, hogy jöjjön mert vége a világnak. Meg akarják ölni a fiúnkat.
Aztán látva az összeomlásomat az orvosok felvetették, jöjjek vissza a belgyógyászatra, hátha tudnak segíteni. Persze nem volt kérdés, ha az az ára, hogy megmentsék a kicsikémet, akkor bárhol elleszek, de nem szeretném, hogy most ennek vége legyen.
A belgyógyász fogadott minket, este 5 óra. Szépen levezette, a vesém működik, nem dagadok, nem kell megszakítani a terhességet. - ekkora ökröket!!!! Viszont nincs hely az osztályon, feküdjek a szülészeten, ott tudják nézni a babát is.
A szülőszobán kezdtem, tolták belém a gyógyszereket, amire nem reagáltam. Addigra az egekben volt a vérnyomásom (én mondjuk ezen nem csodálkoztam volna), két napig infúzió, vérnyomásmérő 15 percenkét. Egy percet sem aludtam. Majd megsajnáltak és felhelyeztek a terhespatológiára. Itt végre tudtam pihenni, a vérnyomásom is stabilizálódni látszott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése