Miután közös életünk apával arra a pontra jutott, hogy babázzunk, elhatároztuk, hogy mi nem szabunk gátat annak mikor jön a kis manónk. Adtam magamnak egy jó évet innen számítva, nem görcsölve a teherbeesésen. A kisfiam már elsőre megfogant augusztus első napjaiban. Boldogságunk határtalan volt. Ő jönni akart, mi pedig elkezdtük az első aggódó heteket. Megmarad-e nekünk, egészséges lesz-e, stb.
Minden jól alakult, a kicsikénk szépen fejlődött, azonban az orvosom elővigyázatosságból javasolta, hogy maradjak otthon és kerüljem a stresszt. Mivel a munkahelyem egy stresszbomba, gondoltam, ez nem is lesz olyan rossz ötlet. Otthon, nyugiban vártuk az ultrahangokat és azt hogy szépen kerekedjen a pocim.
A 12. heti ultrahangon apa és anya nagy örömére mindent rendben láttak, és 90%-os eséllyel megállapították, hogy kisfiú. Apával madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. Aztán a 18. heti ultrahang is jókat mutatott, a babó fejlődik, nincs aggódnivalónk.
Aztán minden elromlott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése