Olivér harca

Már nincs a hasamban.. nincs is mellettem. Funkciótlanságom most teljesedik ki. Nincs tejem, hiába fejem. Akkor most mi vagyok, kismama, akit egy inkubátor és a nővérek pótolnak, vagy anyuka, aki csak a jelenlétével, hangjával tud kapcsolatba lépni kisfiával. Éreztem a fantom rúgásait, hiányzott. Mindeközben az inkubátorban nagy harcokat vívott az életért.

A légzése egyre erősebb lett, bár még légzéstámogatásra szorult. A CPAP-nak nevezett eszköz fújta neki az oxigént. Lassan csökkentették a nyomást, igénye szerint. Infúzió, gyomorszonda, érzékelők, vérnyomásmérő.. a gyerekemből mindenhonnan zsinór lógott.

Telnek a napok. Majd két hét után megmérik. 700 grammról 990 grammra hízott. Elégedettek voltunk. Aztán jött a fekete leves.

Agyvérzést kaphatott a születéskor, és eddig nem vették észre, a vérömleny nem ért agyi területet, de elzárja az agyvíz útját, agykamra tágulatot okozva vele.

Levegőt sem kaptam. Már hallottam, olvastam erről. Debrecenben van idegsebész, aki műtéti úton tudja egy sönt segítségével meggyógyítani a kicsit. Elkapott a sírás. Egy kilós gyereket akarnak műteni... a világ végén... Mindez információt félvállról csak odavágták nekünk.

Miért csak 2 hét után tudom meg, hogy agyvérzésünk volt, miért nem figyeltek egy 27. hétre született babánál erre jobban. A válasz egyszerű. Nem mutatta jelét.

A kontroll ultrahangot vártuk, pár nap múlva kiderül mennünk kell-e Debrecenbe. Én pedig imádkoztam... holott egy ideje nem vagyok hívő, de kértem valakit, hogy segítsen a kisfiamon. Kértem a fiamat, hogy győzze le a gonosz sárkányt, hiszen a legkisebb királyfik képesek a legnagyobb tettekre. Ha már egyszer eljutottunk idáig, akkor végig kell csinálnunk.