A nagy találkozás

Pénteki nap volt, reggel még ugyanolyan volt minden mint korábban. Délben hatalmas meglepetés fogadott. Olivér arca. :) Három hetet vártam rá, hogy lássam a vonásait. Örömömben potyogtak a könnyeim.

 Aztán a következő körben mondták, hogy a buksija úgy néz ki rendben van. Nem tágul a kamra. Felszívódott a vérömleny.

Este még jött egy meglepetés. Először a karomba foghattam a kisbabámat. Apró törékeny testét magamhoz ölelhettem, ennyi külön töltött idő után. Nem tudtam sírni.. apa sírt a kép láttán.. talán ekkor hittük el mindketten, hogy haza fogjuk vinni egészségesen.

Hízunk, növünk, bizakodunk

Szerencsére az agykamra nem tágult tovább, picit fellélegezhetünk. Azóta napról napra változik. Formálódik.

Olivér harca

Már nincs a hasamban.. nincs is mellettem. Funkciótlanságom most teljesedik ki. Nincs tejem, hiába fejem. Akkor most mi vagyok, kismama, akit egy inkubátor és a nővérek pótolnak, vagy anyuka, aki csak a jelenlétével, hangjával tud kapcsolatba lépni kisfiával. Éreztem a fantom rúgásait, hiányzott. Mindeközben az inkubátorban nagy harcokat vívott az életért.

A légzése egyre erősebb lett, bár még légzéstámogatásra szorult. A CPAP-nak nevezett eszköz fújta neki az oxigént. Lassan csökkentették a nyomást, igénye szerint. Infúzió, gyomorszonda, érzékelők, vérnyomásmérő.. a gyerekemből mindenhonnan zsinór lógott.

Telnek a napok. Majd két hét után megmérik. 700 grammról 990 grammra hízott. Elégedettek voltunk. Aztán jött a fekete leves.

Agyvérzést kaphatott a születéskor, és eddig nem vették észre, a vérömleny nem ért agyi területet, de elzárja az agyvíz útját, agykamra tágulatot okozva vele.

Levegőt sem kaptam. Már hallottam, olvastam erről. Debrecenben van idegsebész, aki műtéti úton tudja egy sönt segítségével meggyógyítani a kicsit. Elkapott a sírás. Egy kilós gyereket akarnak műteni... a világ végén... Mindez információt félvállról csak odavágták nekünk.

Miért csak 2 hét után tudom meg, hogy agyvérzésünk volt, miért nem figyeltek egy 27. hétre született babánál erre jobban. A válasz egyszerű. Nem mutatta jelét.

A kontroll ultrahangot vártuk, pár nap múlva kiderül mennünk kell-e Debrecenbe. Én pedig imádkoztam... holott egy ideje nem vagyok hívő, de kértem valakit, hogy segítsen a kisfiamon. Kértem a fiamat, hogy győzze le a gonosz sárkányt, hiszen a legkisebb királyfik képesek a legnagyobb tettekre. Ha már egyszer eljutottunk idáig, akkor végig kell csinálnunk.

Pár gondolat a császármeccésről

Mivel nem tudom milyen szülni (nem is fogom tudni), nem tudom összehasonlítani a császáros és természetes szülést. Maradnak azok az élmények, melyekre emlékszem.

1. Hazudnak, hogy nem érzel semmit.

Nem tudom hova siettünk annyira, hogy nem bírtunk még várni 2 percet, hogy hasson a gerinc érzéstelenítés. Éreztem  ahogy vág, éreztem amint kivette a gyereket. A végét tényleg nem éreztem, ahogy varrt, szóval addigra hatott a cucc, de nem ismételném az tuti.

2. Lábadozás 5 nap

De az elég kemény. A simán szült nők futottak már másnap, én meg mint egy zombi gyök kettővel közlekedtem. Igaz ez csak pár napig tart, de nem kellemes.

3. Soha többé nem szülök

Ezt azért lehet a kórházi életem számlájára is írni, de elég rossz élmény volt, nem szépítette meg az anyaság érzése sajnos.

Úristen, koraszülött a gyerekem!

Amikor a patológián feküdtem fel akartam készülni arra, hogy mi lesz ha korábban jön. Erre nem lehet felkészülni. El kezdett ketyegni a kritikus 72 óra. Én az őrzőben, mert a vérnyomásom nem normalizálódott még, a gyerek a PIC-en.
Apa már láthatta, de én nem... nah ez nem segített az amúgy is kontrollálhatatlan vérnyomásomon.
Küldött fotót, hogy láthassam, de csak a csöveket, a piciségét láttam. Fojtogatott a düh, az önvád, hogy nem tudtam tovább hordani és mi lesz itt hagy minket.
Jöttek-mentek az orvosok. Mondták, hogy picisége ellenére erős gyerek, 9/7-et kapott, ami jónak számít. Az inkubátort is bekiabálja.
Aztán jött az éjszakás nővér és lekommandóztunk hozzá. Megfoghattam a kicsi lábát és láthattam, hogy stabil. Kicsit megnyugodtam, a vérnyomásom is csökkent. Azonban átpasszoltak másnap a belgyógyászatra, hogy beállítsák a gyógyszerelést.

Új hely, Nephrológia. Pisi szag a régi. A vérnyomás beállítás egy reggeli mérés alapján történt. Mindent megdupláztak, azt isten velem.. ehhez nem kellett volna orvosi diploma, nekem is ment volna. Közben alig láthattam a picikémet. Messze volt a PIC és csak kétszer-háromszor tudtam átjönni hozzá. De jöttem. Mivel szükségünk volt egymásra. De lehet, hogy nekem őrá jobban.

Próbáltam fejni kis tejet, de alig jött. Az ottani nővér segített, majdnem bepisiltam a fájdalomtól, egy csepp tejért, amit nem vihetek neki át.

Koraszülött a gyerekem...nem az ő ötlete volt világrajönni idő előtt, de tőle függ, hogy marad-e.  Ő úgy döntött bátran vállalja a rögös utat, ami nekünk jutott.

Eltelt a 72 óra, kicsit megnyugodtunk. Apa, anya, nagyszülők, tesók.

Olivér születése

Három hónappal a tervezett érkezése előtt, a 27. héten született a kisfiúnk. Tényleg kicsi 700 grammos,30 cm-es kis manó. A császár közben hallottam, ahogy felsírt. Csak annyit tudtam mondani: életben van. Aztán toltak fel az őrzőbe. Itt kiesett pár kocka.. az őrzőben felocsúdtam, kisfiam vajon hogy van. Apát hívtam. Olivér jól van, egyedül is tud lélegezni, erős gyerek a maga kis méretei ellenére.
A vérnyomásom az egekben újra... látni akarom a fiamat..

4 hét ajándék

"Olivér. Kisfiam. Bírjunk ki még pár hetet."

Ahogy kevesebbszer említették meg a császármetszést, úgy tudtam megnyugodni és biztatni a kisfiam, hogy húzzuk ki a 30. hétig valahogy. Teltek a napok, a hetek. Úgy stabilnak látszott minden, az ultrahangon 900 grammnak mérték, és jól van.

Aztán a pénteken az áramlás vizsgálatnál már tudtam, hogy ez itt a vége.. már csak napok vannak hátra, mert Olivér már nincs jól odabent. Másnap már alig csordogált valami.. toltak a műtőbe.. sürgősségi császár.

Kórházi kör II. fejezet

Január 2. napja a János kórházban indult. A fehérjémben volt némi vizelet is, terhességi toxémia. A baba jól van, csak az én testem nem bírja a strapát. 23. hetes vagyok ilyenkor. Ebben a kórházban is vannak hiányosságok, de alapvetően jól voltam. Hallottam a síró babák hangját, amitől sírógörcsöt kaptam, álmatlanul teltek az esték.. csöpög az infúzió. Majd hirtelen lekerülök a szülőszobából osztályra, és jön 20 orvos, nővér, rezidens..

"Sajnáljuk, de Önnek leállt a veséje gyakorlatilag, a terhességet meg kell szakítani"

Nem fogtam fel elsőre. Csak néztem rájuk kérdően, hogy ezt most hogy? Azt nem lehet, nem éli túl a baba. Zokogni kezdtem. Majd vigasztalóan odafordult az orvos, maga még fiatal, lehet gyermeke másik.

Azt felejtették el, hogy nem másik gyereket akarok, én ezt a gyereket akarom. Hívtam apát, hogy jöjjön mert vége a világnak. Meg akarják ölni a fiúnkat.

Aztán látva az összeomlásomat az orvosok felvetették, jöjjek vissza a belgyógyászatra, hátha tudnak segíteni. Persze nem volt kérdés, ha az az ára, hogy megmentsék a kicsikémet, akkor bárhol elleszek, de nem szeretném, hogy most ennek vége legyen.

A belgyógyász fogadott minket, este 5 óra. Szépen levezette, a vesém működik, nem dagadok, nem kell megszakítani a terhességet. - ekkora ökröket!!!! Viszont nincs hely az osztályon, feküdjek a szülészeten, ott tudják nézni a babát is.

A szülőszobán kezdtem, tolták belém a gyógyszereket, amire nem reagáltam. Addigra az egekben volt a vérnyomásom (én mondjuk ezen nem csodálkoztam volna), két napig infúzió, vérnyomásmérő 15 percenkét. Egy percet sem aludtam. Majd megsajnáltak és felhelyeztek a terhespatológiára. Itt végre tudtam pihenni, a vérnyomásom is stabilizálódni látszott.

Karácsonyi rettegés otthon

Egy hetet tudtam otthon tölteni. Karácsonytól újév második napjáig. Minden órában vérnyomást mértem, minden percben azon gyötrődtem, hogy mikor kell menni újra a kórházba. És hogy a belgyógyászatra nem megyek vissza az tuti. Ekkor a kisfiam már sokszor jelezte, hogy él. Mocorgott, rugdosott. Azt hiszem ezt a részt nevezik úgy, hogy boldog II. trimeszter. Számomra csak stressz volt.

És igen újra kórház 180-as vérnyomással.

Toxémia hisztéria

A sürgősségin eltöltött pár óra után a női klinika vendége lettem, megvizsgálták a babát, aki ránézésre nem sínylette meg a történetet, majd engem is próbáltak stabilizálni a maguk módján. Terhespatológiára kerültem, a vérnyomásom nem rendeződött. Egy hét alatt 3szor jártam fent az örzőben, hogy valahogyan le vigyék a vérnyomásom a normális terhes szintre. A vizeletemben volt némi fehérje, de ez nem utalt terhességi toxémiára. Egyszerűen a terhességre. Addigra már kezdtem kiakadni... én aki sosem volt huzamosabb ideig kórházban.. már egy hete nem voltam otthon. És még nem jött el a vége. A mellkasom folyamatosan szúrt, akkor a vérnyomásom is felment. Nem tudtak velem mit kezdeni, átpasszoltak a belgyógyászatra.

A legrosszabb ellenségemnek sem kívánom azt a helyet. Valami borzalom. Nincs bajom az idős emberekkel, de terhesen egy ilyen helyen heteket tölteni... nos ez maga volt a pokol.

1. Higiéniai problémák: A wc és a zuhanyzó egy térben volt, amit koedukáltan a bácsikkal osztozzunk rajta... de nem volt zuhanytálca...Zuhanyzás közben a víz szépen az összefolyóba ment volna.. de előtte körbemosta a wc-t, visszafolyt a lábamhoz... nos ezen a ponton kaptam majdnem infarktust, hogy még valami fertőzést összeszedek... zuhanyzás közben.

2. Nyugalmi problémák: Első napokat kér cuki nénivel töltöttem, semmi baj nem volt velük. Nem voltak büdik sem, és csak akkor csacsogtak, ha kérdeztem őket. Aztán ahogy közeledett a karácsony, az időseket dugták be a kórházba (erről is megvan a véleményem, de nem fejtem ki) és át kellett költözni egy másik kórterembe. Nos itt nem lehetett szellőztetni, pisi és kaja szag uralkodott a kórteremben. Katéteres, pelenkás nénik, tüdőgyulladásosak... Sokat sírtam, esténként a folyosón sétáltam, mert nem tudtam pihenni.. Szerettem volna végre hazamenni és otthon lábadozni.

3. Szakmai problémák: A vérnyomásom még mindig nem állt be rendesen, de már alakulóban volt. Voltak szép eredmények, bár max dózis gyógyszer mellett. Vérnyomást magamnak mértem, nem foglalkoztak nagyon velem, csak gyógyszereltek. Ezt nem nevezném monitorozásnak.

Karácsonyra kisírtam, hogy saját felelősségre hazamegyek. Szigorú fekvés és pihenés mellett.

Kórházi pályafutásom kezdete

Hogy mi és hogyan romlott el, most visszatekintve sem tudom. Egyik pillanatban még jól voltam, aztán már nem. 20 hetes terhesen éjfélkor erős mellkasi fájdalomra ébredtem. Kicsit a nappaliban szenvedtem, amikor apa kérte mérjek egy vérnyomást (alapból van egy kis hipertómiám). 210/100... mértünk újra.. semmi változás. Ekkor már tárcsázta az ügyeletet, mert a mellkasi fájdalmam sem múlott. A kiérkező orvos csinált egy gyors EKG-t, ami nem mutatott ki semmit. A vérnyomásom még mindig az egekben.. ha nem csillapodik akkor menjünk be a sürgősségire. Vártunk kicsit, már éjjel kettő óra.. nem megy lejjebb. Kocsiba pattanva, halálfélelemmel az arcunkon mentünk a sürgősségire.

A csodás várandósság

Miután közös életünk apával arra a pontra jutott, hogy babázzunk, elhatároztuk, hogy mi nem szabunk gátat annak mikor jön a kis manónk. Adtam magamnak egy jó évet innen számítva, nem görcsölve a teherbeesésen. A kisfiam már elsőre megfogant augusztus első napjaiban. Boldogságunk határtalan volt. Ő jönni akart, mi pedig elkezdtük az első aggódó heteket. Megmarad-e nekünk, egészséges lesz-e, stb.

Minden jól alakult, a kicsikénk szépen fejlődött, azonban az orvosom elővigyázatosságból javasolta, hogy maradjak otthon és kerüljem a stresszt. Mivel a munkahelyem egy stresszbomba, gondoltam, ez nem is lesz olyan rossz ötlet. Otthon, nyugiban vártuk az ultrahangokat és azt hogy szépen kerekedjen a pocim.

A 12. heti ultrahangon apa és anya nagy örömére mindent rendben láttak, és 90%-os eséllyel megállapították, hogy kisfiú. Apával madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. Aztán a 18. heti ultrahang is jókat mutatott, a babó fejlődik, nincs aggódnivalónk.

Aztán minden elromlott...